» » » » Szabadsag: Andrea Dobeș, A ránk bízott örökség….

Szabadsag: Andrea Dobeș, A ránk bízott örökség….

posted in: Revista presei | 0

”Amikor az igazságszolgáltatás nem tud az emlékezet formája lenni, maga az emlékezet kell hogy az igazságszolgáltatás formája legyen.” (Ana Blandiana)

A huszadik század végén, a néhai Máramaros vármegye központjában, Románia északi csücskén elhelyezkedő Máramarosszigeten állt egy előrehaladottan rossz állapotban levő elhagyatott épület: a régi sztálinista börtön, ahova az 50-es években a két világháború közötti időszak romániai elit rétegének nagy részét bebörtönözték.

A szigeti börtön az 1990-es évek elején

Az épület 1896 és 1897 között, „a magyar börtönépítészet egyik legmeghatározóbb alakja”, Wagner Gyula építész tervei alapján, a millennium emlékére épült. A Máramaros Vármegyei börtönnek köztörvényes jellege volt, és ezt a sajátosságát megőrizte a két világháború között is. 1950 májusától a börtön jellege radikálisan megváltozott, és 1955 júliusáig kizárólag politikai fegyházként működött. Kb. 200 személy sínylődött itt. Ide hurcolták a két világháború közötti időszak jelentős politikai, kulturális és egyházi személyiségeit.

A börtön, amely minden negyedik foglyot elpusztított

A politikai foglyok első csoportját, amelyet magas rangú, volt állami tisztségviselők alkottak, 1950. május 5-e éjszakáján tartóztatták le az ország különböző pontjain és a bukaresti Belügyminisztérium fogdájába gyűjtötték össze. Másnap a szigeti börtönbe szállították. Az 50-es évek elején négy miniszterelnököt, a demokratikus pártok elnökeit (Nemzeti Liberális Párt, Nemzeti Parasztpárt és Szociáldemokrata Párt), a román Nemzeti Bank öt volt elnökét, számos minisztert és államtitkárt zártak a szigeti börtönbe. Ők egy olyan réteghez tartoztak – volt magas állami tisztségviselők –, amelyet az új társadalomból ki kellett iktatni. A kommunista hatalom inkább potenciális ellenfelet látott ezekben az idős emberekben, mintsem olyan személyeket, akik valójában képesek lettek volna ellenállást tanúsítani.

A politikai foglyok második nagy csoportját a két rítushoz tartozó katolikus főpapok és egyházi személyek alkották. Abból, hogy az erdélyi katolikus egyház vezetésének jelentős része bekerült a máramarosszigeti börtönbe, világosan látszik, hogy a kommunista hatalom valós veszélynek érezte a katolikus egyházat. Itt raboskodott 16 katolikus (címzetes vagy titkos) püspök, ebből 10 görög katolikus és 6 római katolikus. Velük együtt számos helynök, kanonok, pap, szerzetes szenvedett, mert hűséges maradt hitéhez és vallásához. A börtönt a szekuritáté aktáiban „különleges munkatáborként” tartották nyilván – „Duna munkatelep” fedőnév alatt. Valójában a „munkatelep” nem volt egyéb, mint az ország politikai és egyházi elitjének megsemmisítő helyszíne. Ami a szigeti rabok fogva tartásának jogi helyzetét illeti: nagyrészüket (főleg a politikusokat) az 1950-es év elején a belügyminisztérium által összeállított táblázat alapján tartóztatták le, más részüket (a görög katolikusokat) azért, mert megtagadták az ortodox vallásra való áttérést. Több mint egy évig egyik esetben sem volt meg a minimális jogalap a fogva tartásukra.

Egy 1950. január 14-i rendeletre hivatkozva, amelynek alapján Romániában megalakultak a munkatáborok, 1951 augusztusában a szekuritáté által kiadott határozatok szerint a szigeti rabokat 24 hónapra különleges munkatáborokba vitték (ezeket az időszakokat szükség szerint módosították 1955-ig). A római katolikus vezetők a koncepciós perekben kimondott ítéletek alapján kerültek Szigetre. A mindennapi élet nagyon nehéz volt: a hideg, az éhség és az elszigeteltség voltak az elítéltek legnagyobb ellenségei. Így a közel 200 fogoly közül öt év alatt 53 ember lelte itt halálát, vagyis a rabok 25%-a.

1955-ben, miután megkezdődtek Románia ENSZ-hez való csatlakozásának tárgyalásai, a genfi egyezmény alapján az akkori kormány politikai amnesztiát hirdetett. A máramarosszigeti politikai foglyok egy részét kiengedték, a többieket más börtönökbe helyezték, illetve kényszerlakhelyre telepítették, a börtön pedig újra köztörvényes jellegűvé vált, míg végül 1977-ben bezárták. Jogilag az igazságügyi minisztériumhoz tartozott, de a helyi hatóságok igazgatták, így kisebb cégek termelési és raktározási helységnek használták. Mivel majdnem húsz évig semmiféle munkálatot nem végeztek az egykori börtön épületén, az 1990-es évek elejére katasztrofális állapotba került. Azonban ez volt az a hely, ahol megszületett később a világ első olyan múzeuma, amelyet a kommunizmus áldozatainak szenteltek.

A világ első múzeuma a kommunizmusról

Jelenleg a volt politikai börtönben a Kommunizmus és az Ellenállás Áldozatainak Emlékmúzeuma működik. A kezdetet 1993. január 29. jelentette, amikor Ana Blandiana, Románia egyik híres költője, egy Strasbourgban szervezett, nemzetközi emberi jogokról szóló előadáson benyújtotta az Európai Tanácsnak az emlékmúzeum tervét, amelyet férjével, Romulus Rusan íróval együtt állítottak össze. Catherine Lalumière főtitkártól kértek támogatást a máramarosszigeti börtön múzeummá való alakításához. 1994. április 21én az Európai Tanács javaslatára megalakult a Polgári Akadémia Alapítvány, amely az emlékmúzeum létrehozását tűzte ki céljául. 1994-ben és 1995-ben két strasbourgi bizottság látogatott Máramarosszigetre, kedvező jelentéseik alapján a jövendő emlékmúzeum tervét az Európai Tanács pártfogása alá vette. 1994 októberében a szigeti helyi tanács határozata alapján a börtön épületét a Polgári Akadémia Alapítványnak ítélték. A Hans Seidel Alapítvány és számos magánszemély adományainak segítségével megkezdődött a börtön épületének külső és belső felújítása. Ez majdnem 2000-ig tartott, mivel a több mint százéves épület romjai az alapzat, a tetőszerkezet és a közműrendszer átépítését igényelték. Az 1997. június 10-i törvény alapján az emlékmúzeum nemzeti közérdekű létesítménnyé vált. A törvény kimondja, hogy az emlékmúzeum a szigeti múzeumból (amely magába foglalja a Szegények Temetőjét is) és a bukaresti Kommunizmust Tanulmányozó Nemzetközi Központból tevődik össze, amelyeket a Polgári Akadémia Alapítvány irányít. 1998 októberében az Európai Tanács a szigeti emlékmúzeumot a kontinens három legjelentősebb történelmi emlékhelye közé sorolta, az Auschwitzi Emlékmúzeum és a Normandiai Béke Emlékmúzeuma mellé.

Az emlékmúzeum első évei tudományos szempontból már nagyon pergők voltak, az évi nagy szimpózium 200-300 történészt és az események szemtanúit gyűjtötte egybe. Minden szimpózium végeredménye egy kötet volt, az adott téma címével. Az Analele 10 kötetes sorozata, amelyet a Polgári Akadémia Alapítvány szerkesztett, az első olyan nagyszabású kutatás, amely a román kommunista megtorlással foglalkozik, ezzel biztosítva a múzeumnak a huszadik századi történelem legfontosabb eseményeinek hátterét. Elkezdődött az akkori szemtanúk megszólaltatása, a régi felvételek, fényképek, tárgyak, levelek, újsággyűjtemények, albumok begyűjtése, a kordokumentumok lépésről lépésre való feltárása. Mindezeket a börtön egykori celláiban több mint ötven bemutatóterem létrehozására használták.

Napjainkban a máramarosszigeti emlékmúzeum Románia egyedülálló ilyen jellegű múzeuma, amely az egykori Románia, valamint a Közép- és Kelet-Európa országai által átélt kommunizmus bizonyítéka. A múzeumban a nyugat-európai látogatók szembesülhetnek a kommunizmus realitásaival. Múzeumteremmé átalakított minden egyes cellája tematikus vagy kronológiai bizonyítéka annak a politikai torzulásnak, amely annyi szenvedést és halált okozott – a börtönök falain belül vagy kívül – a 20. századi Európában. Nemcsak a múltról szól, hiszen mindig fennáll – ha nem is a kommunizmus visszatérésének, de – bármilyen önkényuralmi rendszer kialakulásának a veszélye.

Egyetem és élet a fekete cellákban

A múzeum állandó kiállítása három szinten tekinthető meg, időrendi sorrendben. Több mint 50 termen keresztül követhetjük végig, hogyan történt Románia szovjetizálása gazdasági, igazságügyi, biztonsági, katonasági, oktatási, akadémiai, szociális, kulturális vagy egyházi téren, összpontosítva az áldozatokra, a korlátozásokra, az elnyomásra és a megtorlásra. Bemutatja az 1945–1989-es évek lényegét: terror, félelem, meghurcoltatás. Megismerhetők egy egész ország szellemi, pszichikai és politikai ellenállása kifejezéseinek módjai. Megtekinthetők a fogolyélet szörnyű kellékei vagy különböző tárgyai, amelyek elűzhették a börtöni egyedüllétet és egyhangúságot. Látható, miként változhatott egy cella egyetemmé, a börtönévek túlélésének egyik feltételeként. A kiállított tárgyakat a rabok készítették alkalmi szerszámokkal, majd gondosan rejtegették a cellakutatások idején. Grafikonok mutatják be a foglyok hurcoltatását egyik börtönből a másikba, kiemelve minden sors egyediségét, valamint a politikai foglyok munkaerőként való felhasználását különböző munkatelepeken vagy bányákban.

A börtön bezárása után a belső falakat többször is átfestették, így a kilencvenes évek elején már nyoma sem volt az ötvenes évek fekete színének. A múzeumban rekonstruáltak néhány in situ cellát, úgy, ahogy leírták azok a túlélők, akik tanúi voltak az 50-es évek megtorlásainak. Itt említhető a híres „fekete” büntetőcella, vagy ahol Iuliu Maniu és Gheorghe I. Brătianu ismert történészek elhunytak. Nem hiányoznak a különböző modernkori audio és vizuális technológiai elemek sem, az érintőképernyős applikációk, CD-lejátszók vagy a dokumentumfilmek, melyek a kor túlélőinek vallomásait vagy a 20. század történelmét elevenítik meg.

A térképek terme bemutatja úgy a romániai gulágot térben és időben, mint a kommunista Románia 45 évének történelmét időrendi sorrendben. Egy nagy térkép feltünteti azokat a helyeket, ahol börtönök, kényszermunka-táborok, politikai jellegű pszichiátriai otthonok vagy tömegsírok voltak, ahol harcok folytak vagy kivégzések történtek.

1945 és 1989 között kb. 600 ezer embert ítéltek el, több százezret vettek közigazgatási őrizetbe, vagyis zártak el tárgyalás nélkül. A terror 1948 és 1953, valamint 1958 és 1963 között csúcsosodott, amikor – a meglévő börtönök mellett helyszűke miatt – számos kényszermunka-tábort létesítettek és sok deportálást vittek véghez. Rendeltetésük és jellegzetességük alapján esettanulmányok készültek a nagyobb és ismertebb börtönökről, amelyek a gondolkodó elit rétegének (értelmiségiek, parasztok, papok, kereskedők, kézművesek, katonák, egyetemisták vagy diákok, férfiak vagy nők egyaránt) kivégzési helyéül szolgáltak. Mindenkit elítéltek, aki a rendszer ellen fordult akár állampolgárként, akár alkotásain keresztül.

A folyosón végighaladva előtárul a kommunizmus által meghurcolt politikai foglyok és deportáltak több ezer fotóból álló arcképcsarnoka, majd egy grafika János Evangéliumából, a 8. fejezet 32. versének fordítása 33 nyelvre: „És megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz”.

A földszinten látható kiállítások: 1946-os választások; A Kommunizmus által ostromolt Máramaros; Ilie Lazăr esettanulmánya; A demokrata pártok megsemmisítése; 1945. Jaltától Moszkváig; Az egyházak elfojtása; A Szekuritáté 1948–1989 között; Kényszermunka (Duna-csatorna, ólombányák, Salcia); Kollektivizálás. Ellenállás és elnyomás; 1948: Románia szovjetizálása; Kommunizmus versus monarchia; A hadsereg, rendőrség, igazságügy átalakítása.

Feláldozottak menete emlékmű a börtön udvarán

Az első emeleten látható kiállítások: Elöljárók (magas rangú állami tiszviselők) terme; a „Duna Munkatelep”; Az oktatás kommunista átalakítása; Az Akadémia megsemmisítése; Etnikai és felekezeti megtorlások; Művészek és alkotásaik a rácsok mögött; Az irodalom megtorlása (Írók börtönben); A 209-es cikkely; Deportálás Baragánba; Antikommunista ellenállás a hegyekben; Egyetemista megmozdulások Romániában (1956); A pitesti-i átnevelés; Vers a börtönben; Nők a börtönben; Értelmiségi élet a börtönben; Gheorghe I. Brătianu: egy történész a történelemben.

A második emeleten látható kiállítások: Üldözött családok; A kéziratok emlékei; Diákok fogságban; Orvostudomány a börtönben; A máramarosi ellenállás; Épületbontások a 80-as években; A mindennapi élet a kommunizmusban; Ellenállók a 80-as és 90-es években; Az Aranykor” vagy a kitsch kommunizmus; A zsilvölgyi és brassói munkásmegmozdulások; Iuliu Maniu – a demokrácia atyja.

Lélekmadár urna az ország közös sírja

Az emlékmúzeumot nem csak az épületben működött börtönnek vagy a kommunista Románia ellenállásának és áldozatainak szentelték. Egy egész időszakot mutat be az úgynevezett „szocialista láger” területéről, a hét szovjet csatlós országról (Albánia, Bulgária, Csehszlovákia, Németország, Jugoszlávia, Lengyelország, Magyarország) időrendi sorrendben megalkotott összefoglalóban. Fényképek, dokumentumok, kronológiák rámutatnak a döntő pillanatokra: a kommunizmus bevezetése, a sztálinista terror, a SZKP 20. kongresszusa, az 1953-as berlini, 1956-os budapesti események, a Prágai Tavasz (1968), a lengyelországi (1968, 1970, 1976) megszakítatlan sztrájkok, csúcspontként a 80-as évek Szolidaritás mozgalmával. A kommunista rendszert, amely nem tarthatta fenn magát csak a terror segítségével, lépésről lépésre követi, megjelenésétől egészen a kifejlődéséig, majd legvégül összeomlásáig 1989-ben. Kiemelhetők a múzeumban látható kiállítások: Besszarábia a Gulágban; Kelet-Európa országai. 1945–1989; A hidegháború időrendi bemutatója; Szabadság a rádió hullámhosszán (Szabad Európa, BBC, Deutsche Welle, Amerika Hangja); A berlini és türingiai lázadások (1953); A magyarországi forradalom (1956); A „Prágai tavasz” (1968); A „Charta 77” (1977), „Šolidarnosč”, 18 nap, amely elámította a világot vagy A „bársonyforradalom”(1989).

Az emlékmúzeumhoz tartozik a belső udvarban található Feláldozottak menete szoborcsoport (Aurel Vlad alkotása, ami idővel a múzeum jelképévé vált) és az Imádság és Magábaszállás Tere (Radu Mihăilescu építész-tervező alkotása). A kápolnába vezető lejárat füstszínű andezittel burkolt falaira többezer, börtönökben, lágerekben, deportálási helyeken elhunyt nevét vésték (további több ezer elhunyt neve az udvar kőfalán vagy a szegények temetőjében olvasható). Ez a hely azzal a céllal jött létre, hogy a látogató, miután végighaladt a kommunizmus szörnyűségeinek bizonyítékai között, itt elgondolkodhasson, magába szállhasson, tiszteletet adhasson az elhunytaknak.

A szigeti börtönben elhunytakat a város különböző temetőiben temették el éjszaka, majd 1952 után a város szélén fekvő úgynevezett szegények temetőjében. Mivel a gödröket nem lehetett azonosítani, tájrendezési tervet gondoltak ki, amelynek alapján az ország határvonalát ültetett fenyőfák jelölik, Máramarossziget helyét pedig egy oltár-síremlék, rajta bizánci stílusban díszített hatalmas kereszt. Belsejében urnák – a „lélekmadár” népi motívumot viselve –, amelyekbe a látogatók végeláthatatlan sorai, az ország minden részében levő kivégzőhelyekről, közös sírgödrökből, más áldozatok sírhalmairól egy-egy marék földet helyeztek. A szimbolikus határvonalakon kívül, a keleti oldalra helyezett emléktáblákra azoknak a neve került, akik Romániából Donyeckbe és Szibériába deportálva haltak meg. 2012-ben a szegények temetőjének bejáratához emlékkaput állítottak, amit a bibliai Élet Létrája ihletett, majd harangot és kis lelátót, amelyről egészében áttekinthető a tájrendezési projekt (Stefan Radocea tervező munkája). Ez alkalommal információs központot is építettek, ahol a temetőlátogatás útvonaláról kínálnak felvilágosítást.

2013. május 9-től a máramarosszigeti múzeumot Bukarestben Az emlékezet mint igazságszolgáltatás címmel állandó kiállítóterem „képviseli”. Ha a szigeti múzeum két évtized alatt jött létre, a kiállítóterem ötlete néhány éve született meg, egy kommunizmus múzeum létrehozásának szükségességével kapcsolatosan felmerült heves viták keretében. Számos ellenvető nem tudta, vagy nem akarta tudni, hogy ilyen múzeum létezik Máramarosszigeten. Ahogyan Ana Blandiana fogalmazott, a szigeti emlékmúzeum létrehozása nem cél, hanem eszköz, amely meghiúsítani próbálja az agymosási művelet eredményét, vagyis az emlékezet megsemmisítését, mely nélkül a társadalom puha, gerinctelen, irányítható szörnyeteggé válik.

Élő múzeum és évente egyszer zarándokhely

Az emlékmúzeumnak fontos szerepe van a múzeumpedagógia terén is, hisz tudjuk, hogy a mai fiatalok, diákok oktatási programjából hiányzik vagy felületesen érintett a román történelem e korszaka. Ezért 1998 óta a Polgári Akadémia Alapítvány a szigeti emlékmúzeumban egyhetes előadássorozatot szervez 15–18 éves diákok számára, amelyeken 2008 és 2012 között a középiskolákban tanító történelemtanárok is részt vehettek. A fiatalok komolysággal, empátiával és meghatottsággal járják végig az emlékmúzeumot, amely így „élő múzeummá” válik, egy emlék-iskolává, emlékezeti intézménnyé, ami lehetővé teszi, hogy az igazság egyik generációról a másikra szálljon.

Az emlékmúzeumot a Romulus Rusan által irányított bukaresti Nemzetközi Kutatóközpont Intézet tagjainak kutató és adatgyűjtő munkája eredményezte. A központ archívumában több ezer irat, fénykép, napló, fogsági dokumentum, levél, családi fénykép található magán- vagy közarchívumokból. Nem utolsósorban meg kell még említeni a számtalan szimpóziumot, megbeszélést, kerekasztalbeszélgetést vagy éppen a különböző tematikájú vándorkiállításokat, amelyeket Romulus Rusan és a Kommunizmust Tanulmányozó Nemzetközi Központ csoportja állított össze, majd elvitt több hazai és külföldi városba.

2003 óta minden évben az Úr mennybemenetelének ünnepén/ a hősök napján, a nyílt napok alkalmával az emlékmúzeum valódi zarándokhellyé változik, ahol összegyűlnek az egész országból a volt politikai foglyok, családtagjaik, utódaik. Az emlékezet megünneplésének megható napja ez, amikor számos kerekasztal-beszélgetés kap itt helyet, új termek vagy kiállítások nyílnak, könyvbemutatókat és koncerteket tartanak, a Szegények Temetőjében emlékmisét mondanak a börtönökben, lágerekben vagy deportálások során elhunytakért.

1997-es megnyitása óta számlált több mint 1 millió látogatójának köszönhetően a Kommunizmus és az Ellenállás Áldozatainak Emlékmúzeuma átlépi a börtön falait és „átköltözik” azokhoz az emberekhez, akik a történelmet, ugyanakkor saját magukat is próbálják megérteni. A múzeum látogatóinak több mint fele 30 év alatti fiatal, kb. 20%-uk külföldi, ezért 2015-ben a múzeum útmutatója és tevékenysége megjelent angol, francia, német, lengyel, olasz és magyar nyelven is.

A múzeum látogatása nem csupán történelmi lecke, hanem igazi kihívás mind a felnőttek, mind a tizenévesek számára, a román állampolgároknak, de külföldieknek is. Vajon mennyit értünk meg a múlt rendszer tévedéseiből, kegyetlen igazságtalanságaiból? Felfogjuk-e a szenvedésből született értékek súlyát? Ezekre a kérdésekre próbál választ adni a múzeum.

 

 

http://szabadsag.ro/-/a-rank-bizott-orokseg-

 

http://szabadsag.ro/-/latogatas-a-maramarosszigeti-bortonmuzeumban

http://szabadsag.ro/-/latogatas-a-maramarosszigeti-bortonmuzeumban-2-